Bár 2003-ban sem halmozott el minket a Televisa sok új novellával, azért pár tapasztalattal gazdagabbak lettünk: ha három makacs lány lóra pattan, abból már rossz novella nem kerekedhet ki, viszont nem tesz jót egy sorozatnak, ha a felénél lecserélik a teljes szereposztást, és tényleg világsiker lehet belőle, ha az ember egy jó történetben összeereszt két, még egymással addig nem játszó sorozatsztárt.
A délutánokat először a María Belénóta hallgató Mapat vette a kezébe az El abuelo y yo című gyereknovella feldolgozásával, a De pocas, pocas pulgas-szal. Az eredetiben Ludwika Paleta és az azóta nagy filmsikereket elérő Gael García Bernal játszottak együtt, itt pedig Natasha Dupeyrón, Santiago Mirabent és Imanol tűntek fel, a zseniális Ignacio López Tarso oldalán. A gyereknovellák legjobb időszakában nem volt nehéz jó eredményeket elérni (a Vivan los Ninos vége 20 pont feletti eredményeket is hozott), az ezt követő Rosy Ocampo-sorozat, az Alegrijes y rebujos pedig még ennél is jobban szerepelt. A sorozat az akkoriban divatosnak induló Harry Potter-láz hullámát próbálta meglovagolni egy varázslós tematikával, mellyel a felnőtt generációból Jacqueline Bracamontes és Sebastián Rullí is nagy népszerűségre tett szert.
Hosszú szünet után szeptemberben tért vissza a telenovella-órarendbe a 17:00-s idősáv, ahova továbbra is a kevésbé nagynevű producerek eredeti, klasszikus történeteit szánták. Az első próbálkozó az ígéretes Bajo la misma Piel (Az álarc mögött) volt, Carlos Moreno Laguillo első sorozata, mely nem csak hogy izgalmas alapsztorival rendelkezett (egy család négy nőtagjának – nagymama, az ő két lánya és az unokája – szerelmi megpróbáltatásai, valamint az ő különféle álarcaik, társadalom felé mutatott énjük és valódi vágyaik ellentétjei), hanem a lehető legjobb szereposztást is vonultatta fel: a halhatatlan Marga López (akinek ez volt az utolsó novellája) mellett Manuel Ojeda, Alejandro Camacho, Diana Bracho, Susana Zabaleta Azela Robinson és Alejandro Tommasi sorakoztak fel (utóbbi kettő az El Manantial után másodszor itt is szeretőkként), a főszerepeket pedig a La Otrában megszeretett Juan Soler és a La Mentiraóta igazi sikert el nem érő Kate del Castillo kapták. Emlékszem, személy szerint ezt a sorozatot vártam leginkább a 2003-asok közül, és habár a lendületes kezdés után a sztori sajnos ellaposodott, és valószínűleg a kezdő produceri munka valamint az idősáv miatt magas nézettségi eredményeket sem regisztrált, de ha alkalmam lenne rá, mindenképp megnézném. Kiemelendően jó volt a novella főcíme, és érdemes tudni azt is, hogy a Bajo la misma Piel befejezése óta Kate del Castillo nem forgatott telenovellát, és nem is szándékozik, hiszen azóta számottevő sikert ért el Hollywoodban.
A Clase 406 egészen októberig uralta a juvenil sávot, ám népszerűségének az őt követő novella, a CLAP – El lugar de tus suenos (CLAP – álmaid helye) esett elsőként áldozatául. Roberto Gómez Fernández a Locura de Amorés az El Juego de la Vida viszonylagos sikere után sajnos rosszul mérte fel a helyzetet: az Un paso adelante (Egy lépés előre) itthon is ismert spanyol sorozat alapján egy táncolós-művészeti iskolás novellát képzelt el, ám a sorozat Ana Layevska jelenléte ellenére is halálra volt ítélve: a sáv addigi legrosszabb átlagát produkálta.
A 20:00-s sáv 2003-as meglepetése Angelli Nesma új sorozata volt: a Nina…Amada Mía (Szerelmes kislányom) kétség kívül a producernő legjobb novellái közé tartozik, és nem csak azért, mert bebizonyította, hogy akkor is életszerű lehet egy szerelmi történet, ha nem húszonéves macsó a férfi főhős (Sergio Goyri és Karyme Lozano igazán szép pár voltak), hanem mert szinte észrevehetetlen, hogy az eredeti sztorit itt sem mexikóiak találták ki. A három önfejű lánytestvérről szóló történet venezuelai eredetjének, a Las Amazonasnak később készült egy Quirpa de tres mujeres című verziója, melyben Gabriela Spanic is játszott (a Mayrín Villanueváénak megfelelő karaktert), mielőtt Mexikóba ment volna, de a Karyme Lozano – Mayrín Villanueva – Ludwika Paleta hármas sem hagyott abszolút semmi kívánnivalót maga után. A sorozat kiemelkedően nézett is volt, 25,9 százalékos átlagnézettségéhez hasonlót a Nunca te olvidaréóta nem szagolt az idősáv, a főműsoridős Amor Reallal pedig amúgy is szépen felhúzták egymást.
Sajnos ami ezt követte, az Juan Osorio legnagyobb pofáraesése volt: a Velo de Novia (Menyasszonyi fátyol) ugyan az Entre el Amor y el Odioóta sztárolt Susana González főszereplésével készült el, ám a kezdeti érdekesnek ígérkező koncepció (egy szívátültetés után a főhősnőbe beleszeret a szív eredeti tulajdonosának szívszerelme, Cynthia Klitbo pedig ennek nem örül) a rosszul adaptált forgatókönyv és a nézettség utáni hajsza teljesen tönkretették a novellát. Juan Osorio túl sok hibát követett el: bárgyú, ócska főcím, a nagyobb nézettség reményében egy sokkoló fordulattal a főszereplő megölése az esküvője közepén, a szereposztás nagy részének eliminálása, egy abszolút új történet remake-elése a második etapban, a halott főhős helyett egy hasonmás megjelenése (szintén Eduardo Santamarina tolmácsolásában), Bobby Larios szerződtetése (aki később elszerette a producertől feleségét, Niurkát), a néző teljes hülyének nézése. Egy rossz következmény: a Nina Amada Mía jó nézettsége lenyomva 21 százalékra, egy jó következmény: Juan Osorio évekig nem is hallat magáról, amíg a közönség kiheveri a sokkot.
Carla Estrada ellenben pályája csúcsára érkezett a 2003-as évben: sikerült bebizonyítania, hogy egy kosztümös novella, ami ráadásul remake is, lehet sikeres. Nem ez volt Estrada első kosztümös sorozata, hiszen 1995-ben már leforgatta az Alondrát, melyet nagy valószínűséggel a ’93-as Corazón Salvaje sikere ihletett, ám utóbbi óta igazán nagyot szóló kosztümös telenovellát nem sikerült gyártani (bár voltak próbálkozások, a Pueblo chico, infierno grande, az Amor Gitano vagy a Ramona, ám valamiért egyik sem robbantott bankot). Itt viszont adott volt egy jó történet, melybe Estrada mesteri észjárással előző sikerének, az El Manantialnak a főszereplő-párosát illesztette bele, szintén szerelmespárként. Adela Noriega és Mauricio Islas tiltott románcába aztán a történet szerint betolakodik egy érdekházassággal Fernando Colunga, és „a lassan egymásba szeretés háborús környezetben” forgatókönyv működésbe lép, a közönség pedig el is van varázsolva. Persze ehhez a jó mellékszálak, valamint Helena Rojo, Ernesto Laguardia, Chantal Andere, Ana Martín és Mariana Levy is kellett, akik remekül asszisztáltak az évtized legnagyobb világsikeréhez. Mert az Amor Real (Igaz szerelem) az volt, Mexikóban, az Egyesült Államokban és a világ minden részén egyaránt, 29,4 százalékos átlagnézettségét azóta csak kevés novella múlta felül, és nem véletlenül állítottak szobrot Carla Estradának sem Mexikóvárosban a novella nemzetközi népszerűségét látva. A novellát annyira szerették, hogy alig három hónappal befejezése után ismét műsorra tűzték (a Bajo la misma Piel helyén, és sokat elmond az is, hogy hozta elődje átlagnézettségét), amihez hasonló azóta csak a La fea más bellával esett meg.
Salvador Mejía persze ette a kefét, aki a Mariana de la noche (Az éjszaka Marianája) októberi bemutatójakor már tudta, hogy ismét nem ő fogja kapni a TvyNovelas-díjat, de azért ő is igyekezett: próbált visszatérni saját világsiker-gyökereihez, azon belül is az Esmeraldához, mely egy Delia Fiallo-eredetin alapult. Új novellája az azonos című 1975-ös venezuelai eredetit felhasználva készült, és maga a sztori nem is lenne rossz, a címszereplő egy „elátkozott” lány, akinek minden udvarlója titokzatos körülmények között meghal, valójában az „apja” öli meg őket, aki beteges szerelmet érez Mariana iránt, és aki egyébiránt ugyanaz, aki húsz éve halomra mészároltatta a férfi főhős családját, utóbbi pedig – láss csodát – bosszúszomjasan visszatérve természetesen Marianába szeret bele. A várt világsiker azonban sajnos elmaradt, de azért alapjaiba véve tisztességes novella született: César Évora és főleg az ebben a típusú szerepben most debütáló Angélica Rivera gonoszkodásai jól ellensúlyozták a sótlan főhősnőt, Alejandra Barrost.
Az év két női felfedezettje minden bizonnyal Jacqueline Bracamontes, aki az Alegrijes y Rebujos-ért meg is kapta ennek a kategóriának a TvyNovelas-díját, a másik pedig Mayrín Villanueva, akit a Nina Amada Míában nyújtott alakításáért jutalmaztak ugyanezzel még a 2002-es mezőnyben (igaz, előbbire sokkal inkább rámosolygott a szerencse az évtized második felében). A 2003-as díjak többségét, összesen hetet természetesen az Amor Real vihette haza, gazdagabb lett egy szoborral Adela Noriega, Fernando Colunga, Ana Bertha Espín, Ernesto Laguardia, Ana Martín és Carlos Cámara, Angélica Rivera pedig a Mariana de la noche gonosz Marciájáért kapott elismerést a legjobb női negatív szereplő kategóriában.
